Kedveseim! Egy új verset hoztam nektek... Annyira új, hogy alig tíz perce fejeztem be! Remélem elnyeri a tetszéseteket. 

Háború után 

Hűvös, őszi délután.
A Nap fénye fátyolosan
esik rám, fák várnak szorosan.
Állok, hűvös háború után.

 Azt hiszem vesztettem,
egy erdőben bolyongva,
amit én magam teremtettem.
Vesztettem a rengetegben forogva.

 Hűvös, őszi délután…
Fátyolos ég zuhan rám,
a felismerés hideg keze
ott nyugszik fáradt lelkemen.

 Hol vagyok? Nélküled vagyok?
Minden szó csendé fagyott,
a legelejétől egyedül vagyok…
Vesztes háború vagyok. 

Hűvös, őszi délután.
A Nap fénye fátyolosan esik rám,
félve talál rám a lombok alatt,
kérdőn figyel: vajon belőlem mi maradt? 

Ezerszín-lomb fekszik a talpam alatt
lépek egyet előre, remegve,
nem tudom már kinek lettem teremtve,
de a Nap után indulok, hátha haza tartana.

Szeretném veletek megosztani az egyik legújabb versem. Nagyon szeretem ezt a verset, közel áll hozzám nagyon. Ez is szerepelni fog majd az új kötetben, ami folyamatosan bővül és alakul. Címet még nem akarok mondani, mert, ahogy a versek alakulnak, úgy alakul a cím is és vele a kötet összeállítása is. 

Mikor látni foglak

Körbenőttelek, mint a fának az ága az út szélén álló kresztáblát.
Veled voltam, veled voltam.
Szorítottalak: kéz voltam egy izzó szívlámpán.

Néha még felvillan, mint a pirosló cseresznye a zöld levelek között.
Mikor látni foglak… látni foglak.
Ami vagyok: ágon ülő kismadár, ki várja, hogy jöjjön a vízözön.

"(...) Elakadt,
beszáradt körömlakk,
ami belém ragadt.(...)"

(Puskás Viki: Körömlakk)

 Ez a versem - ahogy sok másik is - olyan érzésekről szólnak, amit bizonyára már sokan megtapasztaltak... Ez pedig az, mikor már nem akarsz szeretni valakit, szembesülsz azzal ténnyel, hogy nem fog változni, nem fog szeretni, de te mégis úgy érzed, hogy megrekedtél, nem tudsz előre lépni. Mikor észreveszed, hogy bizonyos szokások, berögzültek és automatikusan, tudat alatt teszed meg újra és újra ugyanazt... És a tehetetlenségben inkább elmerülsz az érzelmeidben, azt remélve, hogy egyszer fel tudsz majd jönni a felszínre és akkor tiszta leszel.

Körömlakk

Kezemen a kék lakk.
Akár a tenger,
vagy a szívem sebének
egy legmélye.
Repedés fut, kettéválik,
máshova terel...
Szerep.
De nem szeret.
Ha mondhatnám, futnék,
nem itt tartanék.
Nyomot hagyott.
Barátot parancsolt,
és húztam magam utána;
megéri nem beleesni a túlzásba.
Akár a tenger. Mi van a legalján?
Kívántam, hogy; bár láthatnám...
Egy éve szól már az imám...
Ha hallaná...
De meddig ér a játék?
Kékben jár az árnyék.
Ez már nem az a „megéri érte”.
Ez nem az, miről hittem, hogy kérte.
Ez nem az.
Elakadt,
beszáradt körömlakk,
ami belém ragadt.
Bennem ez a szerepe,
idetelepedett
a szívem sebeibe,
bele az ereimbe.
Hibáztatni sem merek
azért, hogy sosem szeret.
Miért is tenném meg?
Én értettem félre...
az egészet.
Érte értettem félre,
hogy senki se féljen.
De akár a körömlakk.
Az egész nem itt tartana,
ha kis eséllyel szeretne.
Így más útra terelem.
Megyek.
Tengerbe.
Kékségbe esek.

Ez az egyik legkedvesebb versem. Ezért is emeltem most ki nektek. Ha érdekel a többi is, akkor itt megrendelheted a verseskötetem. 

Ha szeretnél még többet olvasni, tudni a kötetről, akkor itt találsz egy könyvajánlót és interjút. 

Remélem magadra találsz a versekben. Visszavárlak! :)

Néma gyomorgörcsbe fordultam át... Aztán lassan nem csak a gyomor volt, hanem minden sejtem piciny lélegzése is.

Pillanat volt. Olyan pillanat, amit szinte kívülről is lát az ember, mint a filmjeleneteket. Amikor tudod, hogy erre emlékezni fogsz... Aztán lehet csak azért emlékszel majd rá, mert erre gondoltál - emlékezni fogok. 

Minden. 

Miközben mindent akarok, rettegek, hogy erre soha nem is lesz időm, mert rövid az élet. És miközben próbálok a mának élni, megbotlok abban a mindenben, amit akarok. Mert, ha mindent akarok, döntenem kell, hogy mit akarok ma... De miközben agyalok azon, hogy mit akarok ma, nem is figyelem, hogy mi is történik ma. 

Olyan pillanat volt, mikor a jövőm összefutott a múltammal, és megrúgták a jelenem. Mert a múltam ígért valamit a jövőmnek, és a jövőm tudta, hogy elmegyek mellette. Pedig ott állt mellettem. 

Több ember lehetnék. 

Több életet szeretnék. 

Az álmaimat szeretném.

És igazából csak fel kell állni, beszélni, tenni, küzdeni, kockázatot vállalni... Nem pedig gyomorgörcsbe bénulva várni, hogy a pillanat elmúljon. 

Szerelem.

Szerelem... szerelem.

Ismételgetem magambam a szót és úgy érzem elcsépelt. Nem szól hozzám. Nem érzem a bizsergést, a vágyat, a lángot...

Kifacsart – citromba harapott.

Savanyú feminista, eltakarodott...

Hamu meg pipőke,

meg mindenki, aki beletette a lábát ebbe a cipőbe,

az talán, sőt biztosan nem lesz ugyanaz,

mint mikor odaülsz az ablakba, a huzatba

és érzed, hogy fázol, hogy a hajad már az arcodban, és ha a szél odafújná, amit vársz az utadba,

akkor sem látnád igazán, mert már annyira régen fázol,

hogy inkább azt mondod nincs, amit keresel, és a párkányról is lemászol...

Tessék, kész is a kifacsart savanyú,

azt mondod az egész önsajnálat-szagú,

én meg hevesen ellenkezem, mert az biztos, hogy nem lehet,

hogy igazából az a várakozás, ennyi volt csak a szerelem...

És nincs is hamu meg pipőke,

 ezért vádolom, hogy nem is magam miatt, hanem egyedül miatta léptem bele abba a cipőbe...

Szóval ki vagyok talán már facsarva, mert beleharaptam

és ő eltakarodott és kiabálnék: nem ezt a szerepet akartam.

Ja... magyarázok valami meséről, ami igazából részemről már csak inkább hamu és semmi pipőke,

meg próbálok itt valami öniróniát is leírni, csak azt nem tudom minek,

mikor  a tükörben, meg mindenhol látom, hogy nem vagyok ugyanaz.

Igen látom érted, hogy ott ültem a huzatban,

nem csak egy apró, hangyafasznyi időre

és ez lett... savanyú citrom, meg hamupipőke...