Szerelem.

Szerelem... szerelem.

Ismételgetem magambam a szót és úgy érzem elcsépelt. Nem szól hozzám. Nem érzem a bizsergést, a vágyat, a lángot...

Kifacsart – citromba harapott.

Savanyú feminista, eltakarodott...

Hamu meg pipőke,

meg mindenki, aki beletette a lábát ebbe a cipőbe,

az talán, sőt biztosan nem lesz ugyanaz,

mint mikor odaülsz az ablakba, a huzatba

és érzed, hogy fázol, hogy a hajad már az arcodban, és ha a szél odafújná, amit vársz az utadba,

akkor sem látnád igazán, mert már annyira régen fázol,

hogy inkább azt mondod nincs, amit keresel, és a párkányról is lemászol...

Tessék, kész is a kifacsart savanyú,

azt mondod az egész önsajnálat-szagú,

én meg hevesen ellenkezem, mert az biztos, hogy nem lehet,

hogy igazából az a várakozás, ennyi volt csak a szerelem...

És nincs is hamu meg pipőke,

 ezért vádolom, hogy nem is magam miatt, hanem egyedül miatta léptem bele abba a cipőbe...

Szóval ki vagyok talán már facsarva, mert beleharaptam

és ő eltakarodott és kiabálnék: nem ezt a szerepet akartam.

Ja... magyarázok valami meséről, ami igazából részemről már csak inkább hamu és semmi pipőke,

meg próbálok itt valami öniróniát is leírni, csak azt nem tudom minek,

mikor  a tükörben, meg mindenhol látom, hogy nem vagyok ugyanaz.

Igen látom érted, hogy ott ültem a huzatban,

nem csak egy apró, hangyafasznyi időre

és ez lett... savanyú citrom, meg hamupipőke...